2014/június - Kedvenc képeim

2014/június - Kedvenc képeim

Erdély - 3. nap

Ismét elaludtunk és ismét elkéstünk, bár ez senkinek sem tűnt fel. SOSE voltam hányós buszon, most viszont nagyon rosszul voltam, nem tudtam, egészen pontosan mitől, de ma is sikerült megutáltatnom magam párakkal. A busz egy borzasztó kacskaringós úton haladt, előttem egy idióta osztálytársam pár idióta osztálytársammal chipset evett. De nem, nem sósat vagy sajtosat., aminek nincs olyan erős szaga, hanem természetesen hagymásat. Hogy jut eszébe valakinek hagymásat enni társaságban? Így elvettem a chipset, kiakadtak rám, visszaadtam nekik, mondtam, hogy remélem hánynak, és igyekeztem én nem jutni arra a sorsra. A busz a Békás-szorosnál tett ki minket, ahol a Gyilkos tóig sétáltunk, nézelődhettünk a bódéknál, én vettem egy karkötőt és egy képeslapot, Niki pedig egy nagyon cuki barit.
Innen Csíkszeredára mentünk a Mikó várba majdnem mind, ugyanis egy osztálytársam ment a konzulátusra új útlevelet csináltatni, mert elhagyta a személyijét. A többiek vagy elvoltam, vagy wifire vadásztak.
Ezután a csíksomlyói kegytemplomra mentünk be rövid időre. Útban a szállásra az idegenvezető sok érdekességet mondott, de én igazából nagyon keveset hallottam, mert szinte végigaludtam az utat. A faluban megint előadtuk a műsorokat, és végre vacsorázhattunk. Volt akkora szerencsém, hogy két fiúval szembe ültem, és bableves volt az első fogás. Akkor kezdődtek a gusztustalanabb sztorik, bár jót nevettünk. Különböző fizikai kísérlet-öletek is születtek a témával kapcsolatban, de ezeket hagyjuk :DDD.
A nap egészen rendben volt, de este elszabadult a pokol, majdnem mindenki sírt, köztük én is (majdnem)...

Virág

Erdély 2. nap

Mikor azt hittem, a FOB - Young Volcanoes elég hatásos ébresztő lesz, elég nagyot tévedtem. Ennyi erővel lehet, hogy a Twist-re se keltünk volna fel. Én max megijedtem volna a kora reggeli ugatástól. Mindegy, a lényeg az, hogy hiába kiabáltak az emberek egyszer, kétszer, háromszor, ezt mind inkább figyelmeztetésnek, vagy inkább az alvás megzavarójának tekintettük, de felkelni senki sem akart. Végül én lettem az első, próbáltam gyorsan készülni el (nem volt egyszerű), így a többiek is sorra kerülhettek :), és mehettünk le reggelizni. Talán csak a helység okozta,  de egyszer-kétszer felvihogtam, és ezért egész reggeli alatt álltam barátnőim gyilkos pillantásait, melyekkel azt sugallták, nehogy megint röhögőgörcsöt merjek kapni. Megúsztuk enélkül.
Gyorsan leráncigáltuk a cuccainkat az emeleti szobából, és futólépésben haladtunk a buszhoz. Így is mi lettünk az utolsók, de ezen gyorsan túltettük magunkat, és robogtunk Tordára. először a hasadék közelében tett le minket a busz, ahonnan egy kellemes kettő kilométeres séta kezdődött, aminek én személy szerint majd' minden percét élveztem, és levezettem félig magamban, félig hangosan gondolkodva egy 'ember-állat' elméletet, miszerint biztosan van oka annak, hogy az emberek közötti kommunikációt, vagy egyszerű megnyilvánulást sokszor állatokhoz hasonlítjuk. Mögöttünk pár csaj nyávogott. Volt akik nyerítettek, mert valami vicceset hallottak. Mikor az előttünk sétáló fiúk találkoztak egy juhászkutyával, beszélgetés gyanánt ugatni kezdtek neki. Én pedig - nyilván, mert hülye vagyok - mekegtem, mikor megláttam mellettünk a birkanyájat.

A hasadéktól a sóbányába mentünk, ahol... hú elég hideg volt a kinti hőmérséklethez képest. Az idegenvezetőnk rengeteg dolgot mesélt a sótermelésről, meg mindenről, ami só. :))) Aztán kaptunk kábé háromnegyed-egy óra szabad foglalkozást, és igénybevehettünk csomó lehetőséget. Elképesztő, mi minden volt a sóbányában, minigolf, óriáskerék, billiárd, játszótér... Én és a barátnőim az óriáskerékre ültünk fel. Beszállás előtt kicsit pánikoltam (mert tériszonyom van, na!), és visszatáncoltam volna, de mikor elindultunk elkerekedett szemmel hüledeztem, hogy ez most komoly??? Semmi vész, a kerék megközelítőleg három kilométer per óra sebességgel haladt, és ha valaki az ablakhoz hajolt, vészjóslóan dülöngélt a kabin. Tök jó volt szerintem (bár kissé lassú), páran csak akkor akadtak ki, mikor a tetején voltunk, és mikor a következő kabi pont fölöttünk állt meg. Én inkább csak fotóztam.Mivel még volt időnk, kipróbáltuk a kisgyerekeknek fenntartott játszótéri játékok egyikét, a forgót. Egy idő után inkább leszálltunk, pont jókor, mert elhagytak minket, mindenki a liftet rohamozta meg, de mivel kilométeres sor állt előtte, és mi fitt emberek vagyunk :D, inkább lépcsőztünk.
Kolozsvár ezúttal nálam nem szerzett jó pontokat, az idegenvezető hetedikes fiúk gyökerek voltak (jaj nektek)., és még a hasam is fájt, tehát képek itt nem készültek.
Innen még elég sokat utaztunk a szállásunkig, ahol megvacsoráztunk és szétosztottak minket a családokhoz. Összenéztünk. Vilmos bácsi? Ez vicc? Aztán kiderült, hogy rosszul mondták, Vilma nénihez megyünk, csak Vilmos bácsi visz el minket. xDDD A szállás... tiszta volt, bár volt akit kiakasztott a stílus (nekem nem volt bajom a tájház jelleggel).

Erdély 1. nap

Erdély - 1. nap

Szokásomhoz híven hamarabbra állítottam az ébresztőt, mint kellett volna, de sebaj, visszaaludtam egy fél órára, és máris késésben éreztem magam. Egész fél hatig azon görcsöltem, hogy nem hagyok-e otthon valamit, nem felejtjük-e el betenni a vizeket, nehogy otthagyjam a töltőn a telefonom, és ugye ottvan a táskám zsebében az útlevelem??? Nyilván ettől féltem legjobban, bár telefon nélkül is keserű lett volna az élet. Volt akkora szerencsém, hogy csak a fogmosópoharamat felejtettem el, de ez megoldható helyzet volt, nem olyan, mintha visszafordítottak volna a határnál...
Szóval kráncigáltam az ajtó elé az előző nap összecsomagolt bőröndömet, ami nem egészen ezt a tartalmat hordozta:
 
Inkább ez volt rá eleinte jellemző,
 
 mert egy ötnapos kirándulásra szerintem nem volt elég nagy.
A  busz késett egy picit, így hat után indultunk el Erdély felé. Én egy barátnőmmel, Nikivel ültem, aki szintén bloggeres, és szintén megírta nektek ezt az öt napot, amit ITT nézhettek meg. Jó sokáig tartott az út Nagyváradra, ahol megnéztük a székesegyházat, és az emeleten valami kincstárat, ahol rengeteg régi vallási tárgyat állítottak ki, palástokat, meg mindent.Kilépve megemlékeztünk Ady-ról, majd mentünk tovább, terveink szerint a Havasrekettyei vízeséshez, ez azonban ezúttal nem jött össze. Nagyváradtól nem messze, a puszta közepén két másik busszal együtt a mienket is leállították... három órára. Legtöbben eleinte a buszon ülve unatkoztunk, majd lassan mindenki lekászálódott, és pusztán foglalta el magát. Sokan olyan messze szaladtak el, hogy csak egy pici pontnak tűntek, de mi, barátnőmmel csak leültünk az út szélére, és vártunk. Aztán feltaláltuk magunkat, és az árkot szegélyező kövekkel kacsáztunk, nem igen törődve azzal, hogy víz sehol sem volt a közelben (max a buszon). Egészen addig, míg eleredt az eső, jó darabig csak szép lassan csepergett, láttunk pár villámot is a távolban (hálát adtam, amiért egy pusztán állítottak le minket és nem az erdőben). A tanárok felparancsoltak minket a buszra, kaptunk pár beszólást rohadtul kedves lányoktól,  és barátnőm... nem egészen tudom hogyan, de én kiakadva és puffogva ültem vissza a helyemre, és bámultam a gyönyörű, esőcseppes ablakot. Innen már egyenesen a szállásadó falunkba mentünk, ahol előadtuk a műsorokat, majd a átvonultuna templomba, ahol egy rövid mise után szétosztottak minket a családokhoz.Én két barátnőmmel mentem egy családhoz (Niki és az unokatesója), plusz egy másik szobába még két osztálytársam. A vendéglátónk lehívott minket az emeletről. A vacsora nagyon finom volt, csak az rontott sokat az élményen, hogy teljesen spontán és ok nélkül már az elején röhögőgörcsöt kaptam, ami még akkor is tartott, mikor felmentünk a szobánkba.

Összességében nem volt ez olyan rossz nap, ha visszanézem a többit, ez volt a legjobb mind közül, csak... vannak olyan emberek, akiket nehéz elviselni.

Virág